A digitális technika elengedhetetlen része a színkezelés, ennek ellenére nagyon sok babona és félreértés övezi helyes használatát. Míg egy profi fotós számára az ismerete kötelező, az "amatőrök" is sokat profitálhatnak abból, ha tisztában vannak működésével. Ez a cikk egy három részes sorozat első része, az elméleti alapokkal foglalkozik. A második rész gyakorlati tanácsokat ad a színkezelés mindennapos használatában, a harmadik rész pedig a szoftverspecifikus beállításokkal foglalkozik. Azt le kell szögeznem, hogy a cikk nem teljesen tudatlanoknak készült, feltételez egy alapvető jártasságot a digitális technika sajátosságaiban.

A fényt, mint jelenséget, a fizika kimerítően leírja, a megfelelő tudás birtokában tulajdonságai nagy pontossággal kiszámíthatók. A fény útját meghatározó képleteket több mint száz éve használják az objetívgyártók, míg a színekkel a filmgyártás foglalkozik már több mint ötven éve. A digitális technika fejlődése és a szenzorgyártás ezt a két területet egyesítette. Felmerült a szükség egy olyan rendszer iránt, melynek segítségével a szenzorok felületét érő fényből kinyert digitális adat hitelességét és pontosságát mérni lehet, mi több biztosítani annak következetes értelmezését. Ezt a rendszert a színkezelés biztosítja.

Egy ideális világban minden eszköz, amelyet képek rögzítésére használunk, ugyanazt a képet ugyanúgy "látja". Mivel a fizikai és technológiai keretek amelyek között dolgoznunk kell, ezt nem teszik lehetővé, ki kellett fejleszteni egy szabványt, amely alapján mérni lehet a különféle eszközök eltérését az ideálistól. Azt már mindenki tudja, hogy egy színt a digitális technikában a (az additív színkeverési modell szerint) vörös, zöld és kék alapszínek (angolul red, green, blue - RGB) keverésével állítunk elő. Az alapszínek aránya határozza meg, hogy például lilát, narancssárgát, zöldet, vagy kéket látunk. Attól függően, hogy 8 bites vagy 16 bites színmélységgel írjuk le az adott színt, az RGB értékek egyenként 255 vagy 65536 érték valamelyikén kerülnek eltárolásra. A 8 bites (255, 0, 0) RGB értékről, a fentiek alapján, mindenki meg tudja mondani, hogy az egy élénk piros szín. De mennyire élénk? Két különböző eszközön ugyanúgy néz ki? Aki sokat foglalkozik digitális képekkel, rögtön rázza a fejét. Sajnos a gyakorlatban nagyon sok példát lát arra az ember, hogy a színek minden eszközön máshogy festenek.

Ha az R, G, és B értékekre úgy tekintünk mint egy koordináta rendszer tengelyeire, akkor minden RGB értékre tekinthetünk úgy, mintha egy pontot jelölne egy térben. A Commission Internationale d'Eclairage(CIE) szervezet létrehozott egy ilyen elméleti koordináta rendszert, amely a CIEXYZ nevet viseli. Ez a koordináta rendszer a szem fényérzékenységi tulajdonságai alapján készült, és leírja az emberi szem által látható összes színt. Ezeket az elméleti koordináta rendszereket nevezzük színtereknek (létezik még egy kifejezés, a "gamut", jelentése nagyjából megegyezik a színtérével). A digitális képszerkesztés során ennek a színtérnek egy másik változatával, a CIELAB (vagy CIE L a* b*) színtérrel fogunk találkozni, amely azért hasznos, mert különválasztja a szín és a világosság információt. Az elnevezésben az L koordináta jelöli a világosság tengelyt, az "a*" és "b*" koordináták pedig a zöld/vörös és kék/sárga tengelyt (a baloldali ábra a Lab tér 50%-os fényességnél vett metszete. A színek nem pontosak, mivel a böngészők nem színkezeltek és sRGB színtérbe is átkonvertáltam a képet.). Mint a CIEXYZ esetében is, a CIELAB egy tér, két dimenzióban csak valamilyen metszetként jeleníthető meg.

Az International Color Consortium(ICC) kifejlesztett egy olyan szabványrendszert, amelynek segítségével a kép elkészültétől a megjelenéséig végigkövethető a színek és a leképezési lánc minden tulajdonsága. Az ún. ICC profilokban tároljuk azt, hogy mekkora az a színtér amit a profilban leírt eszköz meg tud jeleníteni. Kritikusan fontos, hogy minden, a képalkotásban résztvevő eszköz, amelyen áthalad a digitális állományunk, rendelkezzen egy ilyen profillal, és egy színkezelt rendszert alkosson. Maga a profil létezése nem elegendő, kell egy rendszer amely a szabvány szerint értelmezi azt és az eszközök közötti különbségeket is kezelni tudja.

Hasznos úgy gondolni minden ICC profilra, mint eszközprofil, de léteznek olyan profilok is, amelyek nem létező eszközöket írnak le. Hogyan lehet ez, merül fel a jogos kérdés, mi haszna van egy nem létező eszközről profilt készíteni, ha azon ugysem kell átmennie a képünknek? Azért léteznek ún. munkaprofilok (angolul: working space), hogy könnyen tudjunk dolgozni egy képpel, anélkül, hogy az egy adott eszköztől függene, vagy folyton az eszköz színterének határaiba ütköznénk. Ilyen munkaprofilok például az adobeRGB, BetaRGB és ProPhotoRGB is. Ezeknek a profiloknak a színtere megfelelően nagy ahhoz, hogy az általános képszekesztési műveletek közben felmerülő szín és fényesség változások elférjenek bennük. Tárolni is jobb így a fájljainkat, mivel nem tudjuk, hogy a jövőben miféle eszközön szeretnénk megjeleníteni azokat, és a megjelenítőeszközök általában kisebb színtérrel rendelkeznek, mint a munkaprofilok.

A különböző méretű és formájú színterek közötti átváltásba is bele lehet szólni a színkezelési rendszeren keresztül. Erre a "rendering intent"-ek (sajnos magyar fordítást erre a kifejezésre nem találtam, a "leképezési cél" a legjobb fordítás rá szerintem) szolgálnak, és döntik el, hogy a gamuton kívül eső színekkel mi történjen. A legtöbbet használt két intent a "perceptual" és a "relative colorimetric", a digitális fotózáshoz ez a kettő való, a másik kettő, "saturation" és "absolute colorimetric", olyan módon torzítják a színeket, hogy az fotók kezeléséhez alkalmatlanná teszi azokat (és nem is erre tervezték őket). A perceptual intent a nagyobb színtér színeit úgy tömöríti bele a kisebb színtérbe, hogy a színek közötti arányok megmaradnak. Ez azt jelenti, hogy azokat a színeket is módosítja, amelyek benne voltak a célszíntérben is. A relative colorimetric intent nem tartja meg az arányokat a színek között, a célszíntéren kívül eső színeket tömöríti, míg a célszíntérben lévőket csak pontosítja, ezáltal az átmentekeben szabad szemmel is látható romlás léphet fel. Ha tudjuk, hogy a célszíntérbe nem férnek bele a színei a képünknek, akkor a perceptual ad jobb eredményt, de ha a színeink benne vannak a célszíntérben, akkor mindenképp a relative colorimetric a jó választás.

A színkezelésnél fontos, hogy a feldolgozás alatt végig színkezelt programokat használjunk, mivel a színkezeletlen programok a profiltól független változtatásokat hajtanak végre a képet alkotó adatokon, amelyek a profillal kombinálva furcsa hatásokhoz vezethetnek, és szinte mindig pontatlan színeket eredményeznek.

A sorozat következő cikkében megnézzük mi történik egy kép színeivel a feldolgozás során, és mik azok a gyakorlati nehézségek amikre figyelnünk kell, melyek azok a fogások, amelyek segítik a dolgunkat az utómunka során.